Pedig a saját múlt kritikus megvizsgálása, legyen szó a magánéletről, a szakmai pályafutásról vagy akár a politikáról, mindenki számára esélyt jelenthet az akkori magatartás terhétől való megszabadulásra.

Majdnem harminc évig éltem egy olyan országban, ahol a polgárjogokat nem lehetett szabadon gyakorolni. A gyülekezési szabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a szabad utazási jogot, a sajtószabadságot – mindezt felülírta egyetlen párt akarata és annak a hatalom megtartására irányuló korlátozás nélküli törekvése. Hogyan volt lehetséges, hogy embereket ilyen sokáig tarthattak szabadságuktól megfosztva? Miért tudott a diktatúra ilyen sokáig működni? És mit jelentett ez egészen konkrétan azoknak, akik a szocializmusban éltek?

Ez egy alkalmazkodás és ellenállás közötti élet volt. Engedni vagy tiltakozni? Alkalmazkodni vagy ellenállni? Ezek voltak azok a kérdések, melyekkel közülünk sokaknak, köztük nekem is, szinte naponta kellett szembesülnünk. Nem gondolkodtam azon, mi a jó és mi a rossz. Egyszerűen csak meneteltem a többiekkel. És ez így ment aztán tovább.

Egy tipikus magyar fiatal életének állomásai, az előírt mederben. Én is részese akartam lenni a dolgoknak, nem akartam, hogy kiközösítsenek. Boldog életet szerettem volna élni az iskolában és a családban. Így aztán tekintettel voltam azokra az emberekre, akik kedvesek számomra az életben. Alkalmazkodni vagy ellenállni. Szinte naponta kellett döntenem. Hiszen ellenszegülni, nemet mondani nem volt olyan egyszerű. Nem lehetett előre látni, hogy az ellenállásnak milyen következményei lesznek. Milyen következményei saját magunk és a család számára. Önkény, a családtagok meghurcoltatása, az így kialakított félelem rendszere. Mindezt nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Még akkor sem, ha az ember fiatal és kicsit forrófejű is volt.

Aztán jött az egyetem. Pár hetes egyetemi polgárként 81 október 23.-án odakeveredtem az egyetemen egy megemlékezésre.Három nap múlva már nem voltam egyetemista. Ez még nem tudatos volt, ami utána jött az már igen.

Emlékszem egyszer jóval később feltettem egy kérdést az engem őrző rendőrnek: Mit szólna ahhoz, ha ezt a fiával művelnék? Választ nem kaptam, helyette még jobban megszorította a csuklóbilincsemet, én pedig már csak üvölteni tudtam.

Ezt a pillanatot sose felejtem el. Két ember egy szélsőséges helyzetben.

Meg akartam tudni, hogyan gondolkodik az az ember, aki ezt teszi velem, és hogy képes-e még emberként is érezni. Az azonban, hogy az emberiességére akartam apellálni, csak még jobban megkeményítette. Bezárkózott. Abban a pillanatban nem akart szembesülni tettének felelősségével. Nem akarta, hogy gyengének lássam. Nem akart arra gondolni, hogy valakivel szemben igazságtalanságot követ el.Kérdéseimre soha nem kaptam választ. Nem tudom, a rendőr hol lehet, él-e még, emlékszik-e még erre a pillanatra. Azt azonban tudom, hogy az ezen kérdésekhez tartozó válaszok számomra, és talán mások számára is, ma is, most is nagy jelentőséggel bírnak.

Részt venni vagy ellenszegülni? Alkalmazkodni vagy ellenállni? Ki, mikor, milyen helyzetben, hogyan dönt? A szabadságot meg kell szerezni, különben soha nem jön el. De hogyan lehet ezt elérni?

A félelem a retorzióktól – ez minden diktatúra gittje. Az eszköz, amely összetartotta a diktatúrát. A nagy tömeg
alkalmazkodott az uralkodó politikai rendszer szabályaihoz. Ők a rendszer elviselőivé váltak. Az MSZMP-nek szóló
hűségnyilatkozatok ugyanolyan részei voltak a mindennapoknak, mint a fogmosás. Az iskolákban, az egyetemeken, az üzemekben.Az embereknek az volt a képzete, hogy ez elvárás.

Alkalmazkodni, noha az ember valójában ellenkezne. A választásokon az egységes listán szereplő "Hazafias Népfront” jelöltjeit bejelölni, noha nem is akarták volna megválasztani őket. Ezek aztán nem voltak szabad választások. Tiltakozni viszont szintén nem akart senki. A lényeg, hogy ne tűnjön fel az ember, mert az hátrányokkal járhat.

Ugyanakkor Magyarországon is szerezhettek maguknak az emberek egy kis darab szabadságot, anélkül, hogy túl magas árat fizettek volna érte. Hiszen az ellenkezés nem magába a létbe került, csak éppen a jólétbe, és gyakran még abba sem.

Ennek a múltnak a feldolgozása azt jelenti, hogy foglalkozzunk a múlttal a jelenben, és ne tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. A felejtés vagy elfojtás nem oldja fel saját felelősségünket, bármilyen régmúltról is van szó. Ezért fontos, hogy mindenki feltegye magának a megfelelő kérdéseket. Mindenkinek saját magának kell értékelnie, mikor mondott igent vagy nemet, mikor választotta az alkalmazkodást és mikor az ellenállást.

Hol van az a rendőr, aki rám tette a szorító csuklóbilincset? Hol vannak a diákok, akik az egyetemről való kizárásomat csendben végignézték? Engem nem kerestek meg, de közöttünk élnek, és ez jó is így. Örülök annak,
hogy (még) demokráciában, jogállamban élek, amely ezt lehetővé teszi. A szabadság, jogállamiság és demokrácia mindenkire érvényes.

Azokra is, akik megdöntötték a diktatúrát és azokra is, akik megalkudtak vele, valamint az önkényuralmi állam tetteseire is. Ez a jogállam előnye.

Mindenkinek egyformán megvan az esélye, hogy ha akar, szembenézzen saját felelősségével. Ezt azonban csak kevesen teszik meg.

Amit én tapasztalok, az sokszor a saját cselekedetek igazolása, és a "legkényelmesebb barakk" körülményeinek szépítése. A pártállami múlt feldolgozása során mindeddig túl keveset foglalkoztak annak elemzésével, hogy hogyan viselkedtek az emberek a diktatúra kötelmei és játékterei között.

Pedig a saját múlt kritikus megvizsgálása, legyen szó a magánéletről, a szakmai pályafutásról vagy akár a politikáról, mindenki számára esélyt jelenthet az akkori magatartás terhétől való megszabadulásra.

Hiányolom a beismeréseket. A funkcionáriusoknál és a rendszerrel együttműködőknél is. Hiányolom a felelősség beismerését és a kérdések feltevését a saját cselekedetekkel kapcsolatban. Nem leszámolásról vagy megtorlásról van szó, hanem felvilágosításról. Arról, hogy megértsük, hogyan működnek a diktatúrák. És arról is, hogy megértsük, miért kellett az embereknek annyi idő, hogy megszabaduljanak a félelemtől. Hogy miért kellett az embereknek annyi idő, hogy megszerezzék maguknak a szabadságot.

Vannak polcok, ezeken polcokon megtalálható minden egyes akta egy olyan életet rejt, amelybe az állambiztonság beleavatkozott. Egy betolakodást valakinek az életrajzába amely megfosztotta az illetőt attól, hogy saját maga rendelkezzen az életéről, és amely fájdalmat okozott. Mindezt azért, mert az a valaki nem akarta alárendelni magát az állami ideológiának, vagy azért, mert egyszerűen csak önálló véleményt alakított ki.
És vannak akik úgy gondolják, hogy ezek az akták, amelyekben árulásról, megfigyelésről, fogságról és tönkretételről lehet olvasni, "megmérgeznék" a társadalmat.

Rosszul gondolják. Az egykori állambiztonság aktáiból lehet részletesen megismerni, hogyan működött a rendszer. Az akták nyilvánossága jelentené az egyik legjobb biztosítékot arra, hogy ilyen jellegű diktatúra ne ismétlődhessen meg. Annak felismerése, hogy milyen volt és hogyan működött az egypárti diktatúra, segít abban, hogyan alakítsuk a demokráciát, mert minél jobban megértjük a diktatúrát, annál jobban tudjunk létrehozni végre egy valódi demokráciát.

 

 

 

 

Megosztás a facebookon